Hála az égnek nem olvassa senki a blogomat, de azért a magam kedvéért leírnám miért maradoztak el a blogbejegyzéseim mostanában.
Igazság szerint kb. pár hete felhagytam egy csomó mindennel (talán egy hónapja) és megint az a mélypont helyzet van, amikor annyira szörnyű a szitu meg minden annyira szétesik, hogy őszintén szólva semmire sincs se időm, se erőm, se energiám. Indíttatásom még csak-csak, dehát az még nem elég semmihez.
Megfogadtam, hogy nem fogom itt panaszkodni, mert annyira szánalmas a pitiáner problémáimról ömlengeni online, mikor annyi érdekes dologról lehetne írni, és így is annyi elmaradásom van, úgyhogy igyekszem a tényekre korlátozódni. Magyarán nem áll szándékomban picsogni, ellenben valahol ki kell adnom magamból a dolgokat, szóval fogadalmaimtól eltekintve lehet, hogy az lesz belőle…
Először is, megint úgy érzem, hogy szétesett körülöttem a világom, ami röhej, mert eddig azt hittem, a romok nem tudnak tovább aprózódni. Hát mégis. Kellő pokolból felfelé áramló hő hatására megindult a folyamat, és teljesen beterítenek a darabkák. Kényelmetlen.
Éppen beteg vagyok, zúg a fejem és szédülök, meg tiszta görcs a hasam, ergo nem lesz ez egy hosszú post, ám azért vágjunk bele.
Szóval kezdjük a sulival, az annyira úgysem érdekel. Ugyebár elhatároztam, hogy belehúzok és félévre megtartom a négy egészet, hogy mehessek cserediáknak, amire évek óta vágyom. Még a pénzt is gyűjtöm, lassan egy éve, és olyan zsugori vagyok, hogy 9 hónap alatt 1 szoknyára meg egy pólóra (ezeket muszáj volt, mert nem volt miben menjek záróvizsgázni), meg 3 palack ásványvízre ruháztam be. Szóval gyűlt is szépen a máni, aztán egy nap hazajövök és nézem… 20e-vel kevesebb. Fasza. Ez kicsit elvett a lelkesedésemből, de gondoltam sebaj, ha képes voltam lemondani a fotós álmaimról egy időre a gyűjtögetésért, akkor ekkora kiesést is tudok majd kezelni. Közben moziba kellett volna menjek az állítólagos – hogy miért állítólagos, arra később kitérek – barátaimmal, de ugyebár akkor is beteg voltam. És persze én voltam a rossz, nem mintha bárkinek egyébként feltűnt volna a hiányom. Pedig nem mindenkinek fizetik a mozit a szülei, és nem mindenki megy el kétszer megnézni a barátaival ugyanazt a filmet – amit utál -, csak mert megkérték, és nem mindenki kér utána bocsánatot azért, mert nem tud ott lenni, mivel félholt az influtól vagy mitől, és utána szégyelli magát, mikor a többiek meg megorrolnak rá. Nem, ennyire hülye is csak én vagyok. Pláne annak fényében, hogy a helyemre elhívták Kidet, aki Yukari egyik-héten-a-pasija-másik-héten-az-exe-közben-az-exe-öccse akárkicsodája, akitől az anyja eltiltotta, és így titokban találkozhattak áldásos betegségemnek hála. Szóval marhára nem értem, miért akkora bűn. Nem mintha mondták volna, de érezni lehet.
Mindegy, következő alkalommal már nem is hívtak, szóval vélhetőleg rájöttek, hogy tényleg jobb nekik nélkülem. Nem gond, tényleg nem, csak mondjuk kár, hogy pont aznap mentek moziba, amikor meghívtam Yukarit arra a japános édességkészítős cuccra (kb. egy hónapja), és amire igent mondott. De mégsem tudott jönni, mert tegnap előtt ( múlt péntekhez számítva) eligérkezett Janikának meg Kidnek. Oké, sebaj, túltettem magam rajta. Az már szarabb volt, hogy helovínkor, amit pisiskorom óta ünneplek hagyományosan temetőbejárással meg etc., és ami az egyetlen ünnep amit szeretek – mit szeretek, imádok… – folyott az orrom és döglődtem, szal nem mehetettem sehova. És érted, állítólag többszáz ember van, aki “nem bírja nélkülem”, ld.: msninvázió és emailáradat, saját elmondásuk, de egy rohadt mailt vagy sms-t nem kaptam, hogy óóó, és hogy vagy? Nem gond.
Aztán közben ugyebár lementünk nagyimhoz, akinél végülis jó volt, mert már tényleg hiányzott – és asszem a nagymamám az egyetlen ember a földön, aki szeret, kár hogy évente egyszer látom -, meg a papámat is csak évente látom, ugyanakkor elég kellemetlen volt, mert hazaúton szétfagytunk a kétszer egy órás ácsorgástól, ergo megint megfáztam rendesen, plusz iszonyat dugó volt hazafelé a busszal, mert ugye át kellett szállni is (a kevésbé vizuálisaknak csak annyit, hogy péntek este és Bécsi út), hulla voltam mire hazaértünk. Na mindegy, felmentem azért mesire, hogy ráírjak Timtimre, hogy bocs amiért eltűntem. Hát kiderült, hogy a netes ismerőseim is ugyanolyan jól megvannak nélkülem, mint a real barátaim, sőt. Ugyebár én kértem huszonhatszor bocsánatot, hogy bocs, beteg voltam, bocs, vírusos lett a gépem, mert apám azt ígérte három hónapja, hogy megcsinálja, de ugye nem törődik velem, ahogyan sosem tette, szóval mégsem tette, és a laptop beszart, és bocs, lementem a nagyimhoz, és bocs, lelkileg paff vagyok, mert a családomban jóformán utálnak, és bocs, asszem influs vagyok, aztán meg kiderült, hogy segáz, mert ő nagyon jól elvolt, és ugyan megbeszéltünk valamit (szeptemberben), de már az se nagyon érdekli, szóval magyarán felesleges vagyok. Ami nem zavart, megértem, nem is ismerem annyira végülis – ugyan 7 hónapja dumálunk, de személyesen még nem találkoztunk, szóval érthető -, de azért mégis… Én összevesztem egy csajjal azért, mert neki nem tetszett vmi, ő meg ugyanabban a helyzetben annyira nem képes, hogy annyit mondjon, hogy sorry, ez van. Sebaj. Túléltem. De elgondolkoztam azért valamin…
Tudjátok, mindig az van, hogy bár iszonyat egoistán hú de megfontoltnak hiszem magam, a valóságban baromi könnyen átvágható vagyok. Mivel sok más emberrel ellentétben szarul hazudok, és utálok is, ezért feltételezem, hogy mások is így vannak vele. Ugyebár magamból kiindulva. És naivan elhiszem, bármit mondjanak. De tényleg bármit. Még a legképtelenebb ötleteket is dühös szellemekről, ufókról, meghalt kiskutyákról, akik miatt nem érnek rá eljönni a fotókiállításra, amit megbeszéltünk, stb. És komolyan, még rosszul is érzem magam ilyenkor, hogy mit mondhatnék együttérzésem jeléül. Erre egy barátnőm mindig azt mondta, hogy borzasztóan naiv vagyok, és ezért olyan könnyű kihasználni. Ami szerintem hülyeség, mert általában tudtomon kívül is de én használok ki másokat – ami aláírja a szar ember vagyok, meg is érdemlem a balszerencseáradatot -, de lehet van benne valami.
Mármint a naivitás részében. Ugyanis hajlamos vagyok a legjobbat feltételezni valakiről, és bármennyire az elveimmel ellentétes dolgot észlelek a viselkedésében, szépen csöndben – vagy nem – elmondom a véleményem, esetleg megpróbálom lebeszélni az álatalam helytelennek vélt döntésről, aztán elfogadom, amit tesz, és kész. Tisztában vagyok a hibáikkal az embereknek, mégis úgy gondolom általában, hogy alapvetően azért rendesek, meg mindenkiben van valami különleges, amiért becsülni kéne, vagy legalábbis megadni neki az emberi nem egy másik tagjának kijáró alapvető tiszteletet, és nem feltételezni róla, hogy egy rohadt faszfej (bocsánat a kifejezésért), és lehetőség szerint nem is úgy bánni vele. Aztán átesek a másik végletben, és az az illető, aki eddig a szememben szimplán kedvesnek tetszett, rögtön angyali titulust kap – pusztán azért, mert több mint egy hétig elvisel. Röviden én tipikusan a világ legaranyosabb és toleránsabb embereinek tartom a legtöbb barátom, még ha nem is mondom/mutatom nekik, és folyton az jut eszembe, hogy meg sem érdemlem őket. És így is van, de erre később térek majd ki.
Na mindegy, a lényeg az, hogy akkora arcul csapás aztán, mikor rájövök, hogy annyira azért mégsem makulátlan jellemek. Például ez a lány is… Én tiszta jó embernek meg rendes valakinek tartottam, erre meséli, hogy az egyik lány (pont akivel összevesztem, szal most egy rohadt alaknak érzem magam, de megérdemlem), aki ott volt az ő RPG-s oldalán, nyitott egy oldalt, aminek a témája ugyanolyan, mint az övéké. És megkérte a barátait (akik eddig a Lányén voltak fent), hogy jöjjenek át oda (is). Erre a Lány és Csapata nem bírták tolerálni a tényt, hogy ez van, konkurencia, szóval átmentek arra az oldalra, és szétoffolták az egészet, hogy a Másik Lány, végül bezárta. Azért szegény már… Hol rendes dolog ez? Utálom, amikor valaki így kitol valakivel… (Jó, nem egy terrortámadás, de most érzékenyebb hangulatban vagyok, hála a görcseimnek.XD) Na mindegy. És a legdurvább, hogy tök vidoran meséli az egészet, mintha ők lennének az áldozatok. Persze mondtam, hogy azért szerintem ez enyhén túlzás volt. Nem is válaszolt. Aztán kicsit később elköszöntem, de le se szarta, azóta se nézett felém se, gondolom mérges. Vagy nemtom. Én tökre csalódtam vagy fogalmam sincs, legalábbis úgy érzem, valamit nagyon félre értettem, mert annyira kedves csaj egyébként, hogy képtelen vagyok ezt elhinni róla. Nem is akarom.
Mindegy, ameddig levegőnek néz, addig nem sok mindent tudok tenni. Pláne betegen.
Aztán ott van A. Ő már állítólag 5 éve a legjobb barátnőm – legalábbis annak tartom/tartottam -, de igazából sose keres. Három év alatt összesen 2-szer találkoztunk és négyszer beszéltünk. Ebből mindegyiket én kezdeményeztem. Szóval ha nem nyüstölöm, marhára nem is érdekli mi van velem. Mikor találkozunk, akkor is olyan… mintha csak távoli ismerősök lennénk, mintha nem lettünk volna jóban évekig. Azért ez eléggé taccsra vágja az embert. Meg ott volt az a májusi eset is. Hogy tisztára koloncnak érzem magam a nyakán. Szóltam neki nyár elején, hogy menjünk Miyavi-koncertre, lesz két ingyenjegyem, stb., meg rég találkoztunk. Erre elkezdi, hogy Óóó, nem is tudta, hogy lesz koncert. Mondom, sebaj, majd holnapra döntse el. Pár nap múlva ráírok és felhozom a témát, hogy megyünk-e együtt. Mire kb. ezt a választ kapom:
- Ó, hát én már elmentem a Sousukevikivel megvenni a jegyeket, megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Persze, ha akarod, te is jöhetsz velünk!
Hát nem nagylelkű? De, legalábbis én barom azt gondoltam, hogy tuti valamit félreértettem múltkor, és milyen kedves tőle. Úgyhogy vártam is a koncertet. Érdekes módon akkor rám sem csörgött, és utána se keresett. Én meg beteg voltam és nem mehettem…
Tudom, tudom, sokat vagyok beteg. De most komolyan az én hibám, hogy ramaty az egészségem? Ezért kötelező mindenkinek átnéznie fölöttem, aztán, amikor hirtelen mégis szüksége van rám, akkor megfeledkezni mindenről?
Nem mintha bármikor is szükségük lenne ránk.
OK, ezen is elsiklottam, gondoltam, ott vannak az “új barátaim”. Akiket tényleg annak tartok, és nap mint nap tök hálás vagyok, hogy vannak nekem, de kétlem, hogy még sokáig a barátaimnak mondhatom őket a dolgok jelenlegi állása szerint, mert úgy néz ki, marhára nem érdeklem őket.
Azért ez durva. Mármint, pár hete anyám megvonta a zsebpénzem, napokig üvöltött, cirkuszolt, stb., mert nem mentem a Trefortba. Mert ugye átvettek volna, és ott végre normális színvonalon tanítottak volna, nem untam volna végig tanulás nélkül is az órákat. Erre én nem mentem, többek között azért, mert nem akartam itt hagyni a barátaimat és őket is elveszíteni.
Hát ehhez képest, ha bemegyek a suliba, egyedül Janika köszön nekem, a többieket nagyjából nem is érdeklem. Egy egész nap eltelik úgy, hogy Kacor király se szól hozzám egy szót se. De sebaj, ők öten jól elkártyáznak meg elvannak, a Nagyi is felvidítja őket, én meg az unalmas, szürke lány, csináljak amit akarok. Ez alapvetően nem zavarna, úgyis jobban szeretem az egyedüllétet, csak azért sokkoló, hogy régen, mikor felmentem msnre, Kaczor rögtön rámírt, néha mellém ült, suliban odajött dumálni, eljártunk együtt, jókat beszélgettünk, etc., most meg van benne valami fura. Mármint mintha valami baja lenne velem, meg csak megszokásból köszönne rám néha. Olyan nem is tudom megmagyarázni milyen, mikor beszélünk, csak amikor a közelében vagy a közelükben vagyok, hirtelen az a torokszorító érzés jön rám, hogy én vagyok a “nem kívánt fél”, a “teher”. Márpedig nem túl titkolt fóbiám tehernek lenni egy társaságban, ezért is szoktam általában megvárni míg mások keresnek, magamtól ha nem válságos a helyzet, nem írok rá, nem keresem annyira az embereket. És ezt tudják, ergo akit érdeklek, az megkeres.
Hogy nem keresik velem a kapcsolatot, az pedig csüggesztő, hiszen ezek szerint megkönnyebbültek, hogy megszabadultak tőlem.
Oké, tudom, kezeltessem a paranoiámat.
Mielőtt még valaki a pofámba vághatná, hogy azért tehetnék is valamit, nem várhatom ölbe tett kézzel, hogy Ők cselekedjenek, közölném: tettem. Megpróbáltam. Tényleg.
Mások számára kis lépésnek tűnhetnek, de az én szempontomból herkulesi erőfeszítésekkel próbáltam úrrá lenni az antiszoc hajlamaimon és azon, hogy véleményem szerint az emberek jól megvannak nélkülem és csak teher vagyok, ha a közelükbe megyek.
Rájuk írtam, megpróbáltam elhívni őket valahova, Kaczorhoz is többször odamentem a suliban, megkérdeztem, hogy mellém ül-e (érdekes módon régen ő kérdezte, ellenben most még a kérésemre is nemet mondott – a Nagyinak már megígérte. Minden órára.), vagy megvárjam-e, hogy menjünk együtt haza. Ez azért poén, mert köztudomásúlag mindig rohanok hazafelé, hogy elérjem a buszt (az okáról soha nem beszélek senkinek, magánügy), és nem szokásom együtt menni másokkal. Hát most se kellett, ugyanis közölte, hogy nem kell, mással megy. Nem gond. Csak akkor azt kérdezném, hogy mit csináljak még, hogy három szónál többet váltsunk, mi, állítólagos barátnők?
Nem mintha Yukarival bármi oké lenne. Mármint, komolyan, néha nem értem mit mondhatnék neki. Annyira… más lett. Mármint az nem zavar, hogy komolyabb, sőt. Az viszont igen, hogy a régi legjobb barátnőjét kibeszéli egy lánnyal a fociápálya szélén, mikor a csaj egy tündér de tényleg, és még mindig azt hiszi, hogy legjobb barátnők. Meg hogy lekurvázza jóformán, és elmeséli másnak a szexuális életét, amit CSAK neki mond el – mert szegény miből gondolná, hogy kibeszélik -, azzal a jelszóval, hogy folyton erről beszél a csaj. Ami amúgy nem így van, mert egyedül neki mondja el. Meg miért lenne kurva csak azért, mert lefekszik a pasijával? Már nem azért, de Yukari, aki nagyban hangoztatja, hogy ő úgy gondolta, hogy 16 éves kora előtt senkivel sem fog, érdekes módon már azért nyolcadikban is elég túlfűtött volt, meg tavaly is. És szerintem ő sem kurva, sőt, egy helyes, kedves lány, akibe ilyenkor nem tudom mi az ördög mászik bele… Meg egyáltalán, a Szerencsétlen Lány legalább nem olyasvalakivel fekszik le, akivel alig annyira labilis a kapcsolata, hogy hetente váltogatják (mikor két hete vannak együtt asszem, és két-három találkozáson túl), hogy együtt vannak-e vagy sem. Na mindegy. Megjegyzem mikor a szakításnál mondtam, hogy nem kéne eldobnia magától Kidet, akkor meg én voltam a hülye, meg hogy “védem”. Lényegtelen, az egész lényege, hogy ha E.-t így kibeszélik, akkor nem tudom, rólam miket mondhatnak, miközben a szemembe mindenki azt vágja, hogy “semmi baj”. Mellesleg mikor megjegyeztem, hogy szerintem E.-vel nincs semmi gáz, sőt, tök jófej meg minden, akkor semmi választ nem kaptam, egyébiránt sem igazán figyeltek rám, szóval nem is értem mit várok, hogy abban bízok, megváltozik a hozzáállásuk… Azért én soha senkinek nem beszélek ki embereket, legalábbis olyat nem mondok nekik, amit a szemükbe ne mernék. Max. online néha leírom, de akkor is olyan helyre, ahol senki nem olvashatja, és akkor is csak azért, mert már nem bírom.
Dehát én vagyok a rossz.
Már tegnap azon gondolkodtam, hogy ha a Janika se fog velem beszélni, osztályszinten tök kívülálló leszek megint – még a mostaninál is jobban -, hiszen azok akikkel legalább nyolcadikban jóban voltam, nem beszélnek velem túlságosan, a barátaim meg egyre inkább elhidegülnek tőlem… és ez olyan szar. Mert oké, azért az itt felsoroltak közül még van egy pár ember, akiért tűzbe tenném a kezem, de mégiscsak heti 5 napon 6-7 órát együtt vagyunk. És jobb volt akkor, mikor még úgy tudtam rájuk mosolyogni, hogy nem gondoltam arra, hogy most biztos nagyon várják már, hogy lekoptathassanak és mehessenek az érdekesebb emberekkel dumálni.
Meg az is poén, hogy szünetben is állítólag a barátjuk vagyuk, mégis ők öten játszanak meg dumálnak, nekem meg annyit képesek mondani, hogy üljek át máshova (!), hogy X meg Z is ideférjen. Ala fizikaóra.
És az is szép, hogy most is, beteg vagyok, napokig nem megyek suliba, fáj az oldalam, etc., és senki rám se ír, egy telefont nem kapok, smst se, semmi. Ennyire nem érdekli őket mi van velem. Oké, persze, tuti azt hiszik, hogy lógok, és mondjuk nem is alaptalan, mert szoktam nem is keveset, de azért ha visszagondolok, ebben az évben egyszer sem kérdezték meg, hogy jobban vagyok-e vagy miért nem vagyok a suliban. Jah, de. A Janika. Mondjuk rá nincs is egy szavam se, csak azért aggódom, hogy még jobban eltávolodunk a többiektől, és az ok, hogy itt maradtam a suliban, hogy legalább ne idegenek között legyek, semmissé válik, mert hirtelen megint ott találom magam egy még ennél is kiakasztóbb társaságban, ahol bármerre nézek, olyan klikkeket látok, ahova nincs kedvem becsatlakozni – és akik szintén nem vágynak csekélységem társaságára.
Este úgysem tudtam aludni a fejfájástól meg a köhögéstől, szóval volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy nyilvánvalóan én szúrtam el. Szóval meg kell próbáljak jobb ember és jobb barátnak lenni, akire tényleg lehet számítani, és aki nem csak egy “pattanás a világ seggén” – by Laci a felesleges emberekről. Elhatározásom fényében fel is mentem, hogy rájuk írjak vagy valami, aztán megláttam valamit és az annyira alátámasztotta a feltételezésem, hogy fölösleges vagyok… totál lelombozódtam. Szóval most úgy beszélnék valamelyikükkel, de az az igazság, hogy nem akarok csak azért rájuk írni, mert tudom, hogy nekem hiányoznak. Mivel azt is tudom, hogy ez az érzés egyoldalú.
És nincs rosszabb, mint amikor barátok állnak egymás mellett és már nincs mit mondaniuk. Tapasztalat.
Végül úgy látom nem írtam semmi értelmeset, de már tiszta fáradt vagyok, így hát nincs erőm többet írni. És nem is akarok, úgyis csak még több kilátástalanság és panaszkodás lenne. Igyekszem tényleg a minimumra fogni az ilyen bejegyzések számát, és inkább valami normálisat írni. A rendes postok meg az animés/sorozatos/BJD-s/könyves véleményezések meg azért maradtak el, mert bár elterveztem őket, közben megállíthatatlan olvasási vágy öntött el, és most napi 3 könyv társaságában próbálok kimenekülni a világomból. Nem kéne.
(L)
